Szeszélyes szokták volt mondani...az, már ha a kiszámíthatatlanságot és a váratlan meglepetéseket, melyeket nem mindig őszinte mosollyal fogad az ember, lehet egy ilyen visszafogott, már-már kedveskedő jelzővel illetni...

Ha most nagyon belemélyedek, akkor rájövök, hogy a kiszámíthatatlansága kiszámítható, azt lehet tudni, hogy jönni fog valamikor valami, ami keresztül húzza a számításainkat, pedig, az ember már érzi a nyár közeledtét, már boldogan emeli fel az arcát, hogy süthesse a nap, már mosolyra húzódik a szája, amikor a bizsergető napfény-nyalábok melengetik a hátát....na ilyenkor borul be az ég és költözik be szívünkbe a hidegség, az elmaradhatatlan dohossággal együtt....ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, mikor a szürke, egyáltalán nem baráti fellegek vékonyodni kezdenek, majd egy szempillantás alatt elönt bennünket, az oly' elszántan felénk igyekvő fényáradat és elsöpört minden keserűséget és melankóliát.....ettől szép és ettől szerethető mit életnek hívunk, de pont ezért fontos, hogy olyan társat találjunk, kivel a borús napok is tartalmasan telnek, a derűseken pedig meg lehet váltani a világot!

Sok idő telt el azóta, hogy elkezdtem...hm, igazából el sem kezdtem...csak fellángoltam...talán majd most, hiszen kell a remény ( a hit és a szeretet mellett)

Az elmúlt hónapokban nem lettem sokkal bölcsebb, vagy felnőttebb, de talán mégis megindult egy belső folyamat, ami a jelenlegi tudathasadásos állapotból jelenthet kiutat. Nem tudhatom mi lesz a vége, de bármi is legyen, könnyebb lesz utána megvetni a lábam, tisztábbak lesznek az elém tornyosuló akadályok,a megoldandó feladatok,jobban láthatom mit kell újjá építenem, és mi az ami végérvényesen elveszik számomra.

Mert valamit elveszítek, ez nem kétséges, de teszem mindezt azért, hogy nyerhessek valami olyat, ami nélkül létezni nem tudok, ami nélkül lassú sorvadásra lennék ítélve és ezáltal lassan tönkre tenném a körülöttem élőket mindennapjait is. Teszem mindezt abban a reményben, hogy a harag és fájdalom első hullámai után, a megértés, belátás lehetővé teszi a békét, a közös értékteremtést és a személyes boldogságot minden érintett számára. Nem bántani akarok, nem rombolni, de sajnos mégis ezek az első lépések, az új, a remények szerint boldogabb élet felépítésének rögös útján.

Helyzetem az ego és a hagyományos értékrend, az én, és a mások iránti felelősségvállalás ütközése. Ez az ütközés először inkább csak finom súrlódás volt, majd mind erősebb és lélekrombolóbb, végül csattanó, szikrázó becsapódás, mely atomjaira robbantotta a korábbi életet és egy ijesztő magasságban végrehajtott kötéltánccá változtatta a korábban kimért, kiszámítható langyos vízben való pancsikolást. Csak hát hűlt az a víz és a kád is kicsinek bizonyult, ha melegebb lett a víz még mindig kicsi volt a kád, ha nagyobb lett a kád, már nem volt bele elég melegvíz, így bekövetkezett az ami most van, az új út keresése. Pontosabban nem is a keresése, hanem az azon való haladás vállalása, szembe nézve a szemrehányásokkal, a vádakkal, és minden lelkifájdalommal. Nem kell kívülről ostorozni azt, kit a saját lelke is képes elemészteni, de úgy érzem és hiszem, hogy nem tehettem mást. Egy áthazudott élet nem lehet teljes, sőt nap, mint nap mételyezi a testet és a lelket és szinte biztos, hogy nem lehet boldog. A boldogságot kár hazudni, ha van bármi értelme az itt létünknek, akkor az a boldogság, erre nincs recept, mindenkinek más és más, de ki kell tudnunk mondani, hogy boldogok vagyunk és nem csak, hogy boldog a pillanat ami épp meglegyinti arcunkat, hanem hogy, azért boldog, mert mi tesszük azzá, a gondolatainkkal, a tetteinkkel, az érzéseinkkel, a fantáziánkkal, éljük az életet és nem csak sodródunk az árral, nem a külső elvárásoknak akarunk megfelelni, hanem törekszünk az önmegvalósításra, elérjük a saját magunk által kitűzött célokat és megvalósítjuk álmainkat. Én egy álmot igyekszem valósággá változtatni, néhány pillanat erejéig már láttam megvalósulni, aztán újra szétfoszlani, és eközben jöttem rá, hogy nem lehet teljes az életem nélküle.

Szeretném azt hinni, hogy az én életem kiteljesedése, nem csonkítja meg örökre másokét,

Nincs is jobb, mint plagizálni, vagy híres idézetekkel kezdeni...de szokták volt mondani minden kezdet nehéz. Ez sem lesz könnyű, mindenki meglássa!

Ígéreteimet nem terjeszteném ki túl pozitív dolgokra, mert jelenleg csalódást keltő időszakomat élem...fogalmazzunk, úgy (már kezdem a felelősség megosztását)..khm..fogalmazzak úgy, hogy minden, engem többé-kevésbé ismerő, szerető (kedvelő) embernek döbbenetes csalódást okozok tetteimmel. Nem kitervelten és nem jókedvemben, de az eredmény mégis ez.

Ezek függvényében, senki ne számítson sok jóra. Eddigi tapasztalataim alapján az volt megállapítható, hogy az emberek szeretnek sokat kinézni belőlem, hát nem kell...köszönöm, de nem érek annyit!

Ezen "naplózást" sem feltétlenül értékteremtő tevékenységnek szánom, csak ha már sosem voltam képes hagyományos naplót írni, bár időnként eljátszottam a gondolattal, akkor miért ne próbálnám meg itt...

Ha valakit érdekelne (nem fűzve vérmes reményeket a magas létszámhoz), hogy miért szennyestartó...elmondhatom, hogy az utóbbi időben megkedveltem eme darabját háztartásomnak...elrejt, elnyel, megszabadít az elhasználttól, a mocskostól, de mikor újra hozzányúlunk tartalmához, az már egy új út...a megtisztulás útja...a rendezettség felé vezető út! Mostani napjaim, heteim a lelki szennyestartóm végletekig történő megtöltéséről szólnak és a túlcsordulás veszélyét mérséklendő kezdtem bele ezen műfajba...

Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy csak pótcselekvés lesz az irogatás, és az igazi lelki csatározásomat továbbra is magamban folytatom...és inkább olyan témákról írok csak, melyek egy kicsit kizökkentenek a magam okozta rémálomból...

Perverz dolog, úgy hűnek lenni önmagadhoz, hogy saját elveidet rombolod le, mások életével egyetemben...

Ez rögtön több kérdést is felvet (legjobb vitapartnerem én vagyok)!

Elveinkkel szemben, hogyan lehetünk saját magunk?

Hogyan lehetnek olyan elveink, melyek szerint nem tudunk élni, illetve életünket úgy alakítjuk (akár szándékosan, akár nem), hogy összeütközünk a korábban értéknek vélt dolgokkal?

Ja, hogy ne legyek naív...nem kellett ehhez több, mint 30 év....