Sok idő telt el azóta, hogy elkezdtem...hm, igazából el sem kezdtem...csak fellángoltam...talán majd most, hiszen kell a remény ( a hit és a szeretet mellett)

Az elmúlt hónapokban nem lettem sokkal bölcsebb, vagy felnőttebb, de talán mégis megindult egy belső folyamat, ami a jelenlegi tudathasadásos állapotból jelenthet kiutat. Nem tudhatom mi lesz a vége, de bármi is legyen, könnyebb lesz utána megvetni a lábam, tisztábbak lesznek az elém tornyosuló akadályok,a megoldandó feladatok,jobban láthatom mit kell újjá építenem, és mi az ami végérvényesen elveszik számomra.

Mert valamit elveszítek, ez nem kétséges, de teszem mindezt azért, hogy nyerhessek valami olyat, ami nélkül létezni nem tudok, ami nélkül lassú sorvadásra lennék ítélve és ezáltal lassan tönkre tenném a körülöttem élőket mindennapjait is. Teszem mindezt abban a reményben, hogy a harag és fájdalom első hullámai után, a megértés, belátás lehetővé teszi a békét, a közös értékteremtést és a személyes boldogságot minden érintett számára. Nem bántani akarok, nem rombolni, de sajnos mégis ezek az első lépések, az új, a remények szerint boldogabb élet felépítésének rögös útján.

Helyzetem az ego és a hagyományos értékrend, az én, és a mások iránti felelősségvállalás ütközése. Ez az ütközés először inkább csak finom súrlódás volt, majd mind erősebb és lélekrombolóbb, végül csattanó, szikrázó becsapódás, mely atomjaira robbantotta a korábbi életet és egy ijesztő magasságban végrehajtott kötéltánccá változtatta a korábban kimért, kiszámítható langyos vízben való pancsikolást. Csak hát hűlt az a víz és a kád is kicsinek bizonyult, ha melegebb lett a víz még mindig kicsi volt a kád, ha nagyobb lett a kád, már nem volt bele elég melegvíz, így bekövetkezett az ami most van, az új út keresése. Pontosabban nem is a keresése, hanem az azon való haladás vállalása, szembe nézve a szemrehányásokkal, a vádakkal, és minden lelkifájdalommal. Nem kell kívülről ostorozni azt, kit a saját lelke is képes elemészteni, de úgy érzem és hiszem, hogy nem tehettem mást. Egy áthazudott élet nem lehet teljes, sőt nap, mint nap mételyezi a testet és a lelket és szinte biztos, hogy nem lehet boldog. A boldogságot kár hazudni, ha van bármi értelme az itt létünknek, akkor az a boldogság, erre nincs recept, mindenkinek más és más, de ki kell tudnunk mondani, hogy boldogok vagyunk és nem csak, hogy boldog a pillanat ami épp meglegyinti arcunkat, hanem hogy, azért boldog, mert mi tesszük azzá, a gondolatainkkal, a tetteinkkel, az érzéseinkkel, a fantáziánkkal, éljük az életet és nem csak sodródunk az árral, nem a külső elvárásoknak akarunk megfelelni, hanem törekszünk az önmegvalósításra, elérjük a saját magunk által kitűzött célokat és megvalósítjuk álmainkat. Én egy álmot igyekszem valósággá változtatni, néhány pillanat erejéig már láttam megvalósulni, aztán újra szétfoszlani, és eközben jöttem rá, hogy nem lehet teljes az életem nélküle.

Szeretném azt hinni, hogy az én életem kiteljesedése, nem csonkítja meg örökre másokét,

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.